Elengedés..?

Jó téma:-) Azt hiszem, az életben a legnagyobb problémánk pont ezzel a dologgal van. Meg a befogadással:-) Ám addig, amíg a nem hozzánk tartozó dolgokat markoljuk, és ragaszkodunk hozzájuk, addig nem tudunk befogadni sem. Számomra ezért olyan fontos az elengedés. Nagyon-nagyon sok tennivalóm van vele. Ám azt hiszem, a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően egyre jobban megy, mint minden, amivel foglalkozunk:-) Annyira sokféleképpen hallottam már azt, hogy hogyan kell elengedni. Mégis az egyik legnehezebben megvalósítható tett az életemben. Gondolom nem csak az enyémben, hiszen ezt tapasztalom nap, mint nap a vendégeim életében is. Mivel konkrét fizikai érintkezéssel dolgozom 14 éve, így a legkönnyebben úgy tudom elmagyarázni valakinek,hogy mi is az az elengedés, ha azt kérem, szorítsa ökölbe a kezét. Erős? Erős. Nehéz? Nehéz. Görcsös? Görcsös. Ha sokáig ragaszkodunk valamihez, valakihez, akkor az lassan belénk épül, hiszen görcsössé válik, ahogyan a kezünket is ha sokáig tartjuk ökölbe szorítva, begörcsölhet. És utána már nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, ahol lazítani tudunk a szorításon. De ha a kezünket csak lazán tartjuk, jó érzés, finom, lágy.

Ha egy tollpihét veszünk a tenyerünkbe, vagy egy kis vizet, ha finoman tartjuk, akkor ott marad. Akkor sokáig gyönyörködhetünk benne, és élvezhetjük a társaságát, a szépségét. Ám ha összeszorítjuk, akkor a tollpihe meggyűrődik, elveszíti formáját, csúnya és törődött lesz, a víz pedig kifolyik az ujjaink között a tenyerünkből, és már egyik sem a miénk, pedig mi még mindig ragaszkodnánk hozzájuk, és szorítanánk őket magunkhoz. Tehát ha már nagyon görcsben van a kezünk, a testünk, a lelkünk, akkor mit tegyünk? Nyissuk hirtelen szét! Engedjük el a görcsöt! Aztán a hozzá tartozó kellemetlen érzések,  gondolatok maguktól is elmennek.Ahogyan a tenyérbe szorított kavicsot is elengedjük, és leesik a földre, úgy engedjük el a rossz érzéseket, gondolatokat, vagy már nem hozzánk tartozó dolgokat, személyeket. Nem megy lassan, az illúzió. Ráadásul csak kínozzuk magunkat, és esetleg másokat is vele. Vagy rögtön, elhatározásból, vagy sehogy. Elengedni szerintem csak így lehet. Különben olyan lenne, mintha azt mondanánk: menj, élj szíved szerint, de aztán számolj be róla, hogy mit csinálsz, hová mész, és egyáltalán! De mi van akkor, ha ahhoz a dologhoz már semmi közünk nem kellene legyen, de mi még mindig visszarángatjuk azt magunkhoz, újra, és újra? Azt a kavicsot, amit már eldobtunk újra felvesszük, hogy újra eldobhassuk? Esetleg akkor, amikor játszunk 🙂 De ha utunkban van, és zavar, akkor biztosan nem. Arról nem is beszélve, hogy ha nem dobjuk el, nem fog elférni a drágakő a tenyerünkben, amit később találnánk, esetleg észre sem vesszük, mert a kavicshoz ragaszkodunk.

Legyen ez a kavics egy érzés, egy gondolat, egy tárgy, vagy egy személy. Mindegyik maradhat szépséges, ha figyelembe vesszük a természetét, és a saját életét. Mindegyik tönkre mehet ha nem megfelelően, vagy megújulhat, újjá születhet, ha megfelelően bánunk vele. A görcsösség, merevség semminek sem kedvez. (kivéve egyetlen dolgot, ám ott is a későbbi elernyedés hoz megnyugvást 😀 )

Ezekkel a gondolatokkal ébredtem ma 🙂 Jó érzés volt! 🙂