Befogadás..

Ha már túl vagyunk az elfogadáson, itt az ideje a befogadásnak is. Ami pont olyan nehéz, mint az elengedés, ha nem nehezebb…A mai világban ha valaki elmondja, hogy milyen jó dolog történt vele, akkor azt beképzeltnek, nagyképűnek mondják. Pedig nem az lenne az egyértelműen normális viselkedés, hogy együtt örülünk vele? Egyszer régen, egy sikeres üzletkötő vendégemet megkérdeztem, hogy hová mennek nyaralni. Erre azt válaszolta: neked elmondom, mert tudom, hogy nem fogsz irigykedni rám, hanem velem örülsz. És elmesélte, hogy elmennek két hétre valahová, ami akkor egy átlagembernek legalább fél éves fizetése volt..És én tényleg együtt örültem vele.

S mivel arra vagyunk kondicionálva, hogy nehogy elmondjuk, ha valami jól sikerült, vagy valami jó történt velünk, vagy boldogok vagyunk, mert szólnak, így a befogadás is nehézzé válik. Ha valaki megdicsér bennünket, akkor azonnal azon gondolkodunk, hogy milyen hátsó szándékai vannak, mit akar tőlünk, mit vár cserébe. Nem tudunk felhőtlenül örülni annak, hogy valaki mond, vagy tesz nekünk, velünk valami szépet, jót, vagy egyszerűen csak ránk mosolyog. Ha nem fogadjuk el magunkat, akkor nem is tartjuk magunkat érdemesnek a jóra, a szépre. Akkor nem tartjuk lehetségesnek, hogy mi is jót kaphassunk, boldogan élhessünk, és nem is tartjuk képesnek magunkat ennek megteremtésére. A lehetségesnek, képesnek, és érdemesnek tartani magunkat mikéntjéről Kedvesem már többször is írt, (www.alomkereso.com) tehát most nem részletezem, bár lehet, hogy a későbbiekben még rátérek.

Tegnap volt a diplomaosztó ünnepség a főiskolámon, amit nemrég fejeztem be. Volt egy szék, amire az volt írva, hogy foglalt. Megkérdeztem, hogy az kié, mire mondták, hogy Ti fogtok oda kiülni…Hát erre teljesen kész lettem, mert nem értettem, hogy miért. Egyenként odaülni…

Aztán mikor Maharáni Dévi Dászi elmondta, hogy mi fog történni, nagyon meglepődtem. Képzeljétek el, hogy velünk(a tanulók és vendégek) szemben a Tanítóink ültek, és úgy vettük át a diplománkat, hogy leültünk arra a székre szemben Őszentsége Sivarama Swamival, és a Tanítóink mindenkiről mondtak pár dicsőítő, magasztaló, kedves mondatot. Ezután átvehettük Őszentségétől a diplománkat. Annyira megható, és csodálatos volt az egész, hogy elmondani sem lehet. Nehezen álltam meg könnyezés nélkül, erősen rágtam az ajkaim, hogy ne remegjenek, és ne sírjam el magam:-). Pedig már egészen jól állok a befogadás gyakorlatával. Ráadásul (más történet) még fel is voltam készülve rá, pedig nem tudtam, hogy így zajlik. Hát nem csodálatos iskolába jártam? Ahol a magasztalás és segítés zajlik, és nem a gáncsoskodás. Fantasztikus érzés volt, főleg azért, mert az államvizsgám alatt is nagyon megdicsértek, és zavarban is voltam tőle. Pár hónappal ezelőtt pedig még nem is lettem volna képes ezt helyén kezelni, és igazán befogadni. Ma már pontosan tudom, hogy érdemes vagyok rá, és képes vagyok jól bánni vele, és lehetőségem van kibontakoztatni ezt a tudást, amit itt kaptam!

Köszönöm!

Gyakoroljátok az elfogadást, a befogadást, és ne gondolkodjatok a hátsó szándékokon, hanem örüljetek, és tegyétek magatokévá a boldogságot! 🙂