..mert azt hiszed, túl vagy rajta…mert már elengedted…mert már megtanultad…mert már integráltad magadba..mert, mert ,mert…mert az illúziód, amiben élsz, ezt mondja..
Elkeserítelek: sosem leszel túl rajta. Sem a gondolatokon, sem az érzéseken, sem a tetteken! Na jó, egy kicsit talán..:-) Vagy nagyon..:-) De mindig ott lesznek veled! Ott ülnek szépen sorban a polcokon, és arra várnak, hogy jöjjön egy pillanat, egy mozzanat, amikor a gondolat, az érzés, s a tett újra testet ölthet. S ez az, amin uralkodhatsz. Azon, hogy amikor eljön a pillanat, az alkalom, vajon a gondolatot melyik tetted követi: leveszed a polcokról a történeteket, leporolod és újraéled, vagy végigsétálsz előttük, és mosolyogva végignézed, majd eldöntöd, melyikre van szükséged. Vajon melyik az, amelyik leginkább szolgálja haladásodat.
Mert akivel valaha is kapcsolatba kerültél, az tanítást hordott magával számodra, az tanítóddá vált..ha engedted. Azzal valamikor, valahol erős szövetséget kötöttél. Azzal egy láthatatlan fonál összeköt egészen addig, amíg nem tudsz elsétálni a polc előtt anélkül, hogy legalább meg ne fogd a dobozát. Vagy kicsit homályos tekintettel, félszegen rá ne néznél. Mert amire már nincs szükséged, amivel már nincs dolgod, az már nem kéri a figyelmedet.. Aki már nem tartozik Hozzád, az már nem kér több figyelmet Tőled. Lehet, hogy több ember is ugyanazon a polcon tartózkodik, s lehet, hogy egy ember több polcra is felkerül. Ugye érted? Amíg meg nem érted az általuk hordozott üzenetet, addig jönni fognak egymás után sorban, s a polcok vonzani fogják tekintetedet. És hiába akarsz uralkodni a tetteken addig. Megteheted, de akkor szembejön veled a következő ember tekintetében, érzéseiben, gondolataiban, tetteiben…s Te nem érted. Már megint? Na de miért? Már megint ez?
A múlt hétvégém egy részét egyik csodálatos barátnőmnél töltöttem. Mit is csinálhatna két ember, akik emberekkel foglalkoznak, és végre egymásra szabadulnak egy egész napra? Hát persze, hogy egymást és magukat elemzik ki..Hát nagy röhögések, sírások egymás után..meséljek az elengedésről? Annyiszor mentem vécére nála, hogy már azt hittem, hogy vízdíjat kell fizetnem neki :-)))) S hazajöttem mi volt az első? Hát persze, hogy a mellékhelyiség! Vasárnap még jött egy csodálatos hajnal, és napfelkelte…majd este lefeküdtem aludni, és hétfőn nem tudtam felkelni…három napig…érzed az iróniát??? Hát volt benne, az biztos! Hát akkor gondold át, mit és hogyan akarsz elengedni! Ezután megtörtént a valódi…az igazi…és mit ad az Isten? Negyedik nap felkeltem, és most épp Seal legjobb albumára rázom magam, miközben ezt a bejegyzést írom. Mert a három nap alatt volt mit átgondolnom. S megtaláltam, hogy mi az, amit még nem engedtem el, kihez tartozott, és hogyan volt közöm hozzá, mit tükrözött nekem. Örökre hálás leszek ennek az embernek. Szeretem. Csak így minden felhang és sallang nélkül. Mindegy, hogy lesz-e még dolgom vele az életben…ha lesz, már nem ezt kell megtanulnom tőle, amit elengedtem. Lélektől-lélekig tartó utazás ez..
S ismét egy Reményik Sándor vers…
Egy lélek állt…
Valaki ott lenn meg akar születni, S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a “miért”,
Mikor az Isten intett neki: “Készülj!
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: “Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: “Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: