Halálugrás

Hűűű de nem eccerűűű..Már megtettem néhányszor. Egy nagyon régi, nagyon kedves barátom mondta pár héttel ezelőtt, hogy annyira tisztel engem. Én persze jól meglepődtem, mert egy férfi szájából ezt hallani szemtől-szemben, hát nem sűrűn fordul elő. Aztán elmagyarázta, hogy a hosszú évek alatt mióta ismer, már hányszor megtettem, hogy a semmiből felépítkeztem, újratelepítettem a szoftvert, és fel a fejjel elindultam. És most is, a kitudja hányadik alkalom után is mosolyogva, senkit sem hibáztatva, tiszta szívvel megint elölről kezdem. Pedig már nem húsz éves vagyok, és megint nem is nulláról, hanem a mínuszról indultam. Aztán miután jól meglepődtem, megkérdeztem tőle, hogy szerinte lehet-e másként? Csakis így érdemes…

Ám most azért kicsit más. Már sokszor leírtam, de tényleg az. Olyan változásokat él meg minden, hogy néha észre sem vesszük, hogy mi maguk vagyunk az akadály a változás küszöbén. Mert nem engedjük neki, hogy megtörténjen, miközben kínlódunk, sajog a szívünk, fáj a lábunk, megmerevedik a csípőnk, és még sorolhatnám, hogy milyen problémákkal jönnek hozzám, ami mind ennek a megnyilvánulása..Nem vesszük észre, hogy az élet elmegy mellettünk, ha nem tartunk vele. És egyszer csak eltelik, mint az éjszaka,ami után úgy ébredünk, hogy arra sem emlékszünk, mikor aludtunk el…

Néhány hónapja (lassan azt kell írnom éve) még rettegtem egy-két dologtól. Nem kicsit, nagyon…például tudtam, hogy meg kell lépnem azt a bizonyos lépést, mert bár nem én szakítottam, a Kedves nem fog költözni, nem fog elhagyni..Itt jut eszembe egy Fodor Ákos haiku:

S ha addig élek is: inkább engem hagyj el,mint magad, Kedves!

Ez már egy nagyon régi hitvallásom. Tehát úgy döntöttem, magamat nem hagyom el, s neki sem engedem ezt. De oly nehezen ment. És ez csak egy a sok közül. Tehát bár már sok nehéz helyzeten, és lépésen voltam túl, ez volt a legnehezebb. Elköltözni attól az embertől, akit szőröstől-bőröstől szerettem, akivel a legnehezebb gondokat és problémákat is felvállaltam, s akivel már az boldoggá tett, hogy hallom a lélegzetét. Akit teljesen, tökéletesen végre egészében el tudtam fogadni -bár ő is el tudta volna fogadni önmagát, akkor nem jutunk idáig- s mégis vége kellett legyen. Vettem egy nagy levegőt, és megtettem. Ehhez a lépéshez hatalmas bátorságra volt szükségem. Elengedni egy olyan embert, akivel mindenért,  de a legszörnyűbb pillanatokért is képes vagy hálát adni, kihez az első pillanatban érezted, hogy hazaérkeztél, s ez csak erősödött az évek múlásával, hát na…nem eccerűűű. Amikor a legutolsó egy fedél alatt töltött este is úgy aludtam el, hogy előtte azt mondtam: Istenem köszönöm, hogy ennyi időt adtál nekünk! Köszönöm, hogy ennek a csodálatos embernek a társa lehettem ilyen hosszú időn át, és kérlek áldd meg az utánam következő életét, hogy boldog lehessen, és ragyogjon a szeme! Aztán mosolyogva elaludtam..majd elköltöztem…hatalmas bátorság kellett, mert nem volt miből, nem volt hogyan, nem volt fix és biztos pont többé.

Hogy miért írok folyton ezekről a dolgokról? Persze, mert foglalkoztatnak, illetve mert természetesen megszaporodtak a hasonló problémákkal hozzám érkezők..S hogy miért írok most részletesebben is erről? Többet valószínűleg nem fogok 🙂 Mert már sok idő telt el, és ma reggel az Ő tiszta szeretetével ébredtem. Kinyitottam a szemem, és tudtam, már kifelé tart. Mert bármennyire is mutatta, bármennyire is mondta, nem volt jól. S most tudom, érzem, biztos vagyok benne, hogy már ő is elvagdosta a kétely egyes szálait..Szeretem tiszta szívből, teljesen, mindig, majd…és ezt tudja. De ugrottam..

Az analógia: úgy érzem magam, mint aki egy szakadék felett lóg egy kötélen. A szakadék mély, nem látom az alját. A kötél, mely tart a legerősebb félelmem, a kételyek amik voltak mielőtt ugrottam volna, a biztosítókötelek voltak, melyeket már levagdostam magamról. Tudom, hogy ahhoz, hogy megtanuljak repülni, és végre megláthassam, hogy nem is szakadék az amit annak látok, illetve mi van az alján, ahhoz a legutolsó félelmemet, a kötelet is el kellene engedni. Amit folyamatosan nyiszálok, és vékonyodik is, de még mindig tart. Ahogyan barátnőm mondja, meg kellene engednem végre Krisnának, hogy akár fejjel lefelé utánam nyúlva, a végbelemnél tartva felemelhessen (elnézést a kifejezésért, nem tiszteletlenség), és nem csak repülni, de szárnyalni segíthessen.

Ám ahhoz nekem fel kellene vállalnom valamit, aminek szintén most jött el az ideje. S ez a felvállalás fogja elindítani a szárnyalásomat, mindegy milyen irányba. Szerelmes vagyok újra..illetve már régen is az voltam, csak nem tudtam…és most újra…szabad akarat van, úgy dönt, ahogyan jónak látja. S én elfogadom, ahogyan elfogadtam annak idején, amikor más mellett döntött. De ahhoz, hogy az utolsó része is szakadhasson a kötélnek, ahhoz ezt le kellett írnom. Mert mindennek van egy íve. Elindul, felfelé tart, elér a csúcsra, majd elkezd lefelé hanyatlani. S rajtunk áll, hogy vége szakad, vagy újra felfelé tart majd..A csúcs elérkezett, amikor rájöttem megkapta tőlem azt, amit eddig soha..a szerelmemet. Beteljesedett..Előtte már felvállaltam, most megteszem nyilvánosan. Elengedtem a kötelet…Istenem kérlek légy kegyes!

A halálugrás immár bekövetkezett….egész életemben egyetlen szabályt követtem: nős embert soha..most saját szabályom megszegetett..Ez még hátra volt a repertoáromból, eljött az ideje, hogy ebből is tanuljak. Amikor A Kedvest megismertem, akkor azt mondtam, ha két hét, két hónap, két év vagy két évtized, én mindenért hálás leszek.

Hát most itt is így mentem bele. Nem a kapcsolattól féltem, hanem a szerelemtől..hogy már előre tudtam, ha belemegyek fájni fog, mert …nem baj 🙂 feltételek nélkül az igazi. Ez a karma, nem  a kék pulóver 🙂 Amikor nem kérsz, nem követelsz, örülsz annak ami van, amit adnak. S bár teljesen tiszta szívvel, szerelemmel adják..Ha nem velem történik, nem hiszem el: igen, lehet egyszerre két embert szeretni…Lehet ítélkezni, de ne feledd: holnap lehet veled történik meg!

“Mi lehet ennél rosszabb? Fájni fog. Most is fáj…” Now is Good c. film…

Szeretlek, sajnálom, Kérlek bocsáss meg nekem! Köszönöm!