Nőiség..

Múlt héten elmentünk barátnőmmel egy összejövetelre. Nem voltunk túl sokan, ezért valaki azt javasolta, hogy mutatkozzunk be. Természetesen megtettem, úgy Önmagamként 🙂 Na nem kell rosszra gondolni…csak elmondtam, hogy munkám nagy részét a párkapcsolati problémával hozzám fordulók teszik ki, és hogy miben látom ezen problémák alapját. Akármennyit is töröm a fejem, akármennyit meditálok rajta, akármennyit is tanulok, mindig oda jutok vissza, hogy azért van ennyi párkapcsolati probléma, mert a nők nem képesek nőnek lenni, nőként viselkedni. Persze oly sok nőklub szerveződik, meg minden ezzel van tele, de néha azt sem tudom hová kössem magamon a muszáj dzsekit, hogy ne szóljak egy szót se. Nem azért, mert én aztán tudom, és olyan  hú de okos vagyok, hanem mert egyszerűen nem szólnak sokszor másról, minthogy hogyan leckéztessük meg a férfiakat, hogyan mutassuk meg, hogy milyen jó nők vagyunk, hogyan erősítsük a nőt magunkban….ez  számomra az oly sokszor előcitált emancipáció egy formája, amely eddig is sok problémát okozott. Volt egy időszakom, amikor folyton azt hallottam, hogy miért nem tudok csak egy kicsikét nőiesebb lenni? Miközben 167 centimhez 96-58-92 centiméteres paraméterek társultak, derékig érő dús lobonc, és csillogó, csodaszép arc. Mégsem éreztem magam igazán szépnek, igazán nőnek, és ezt meg is kaptam az akkori páromtól rendszeresen. Hosszú ideig próbáltam még nőiesebb lenni, majd rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Viszont így kezdtem elfogadni a férfias tulajdonságaimat, amiket addig folyton el akartam nyomni. Úgy mint határozottság, talpraesettség, öntudatosság, kitartás, magabiztosság.. Mert ezek a tulajdonságok gátoltak abban, hogy egy pasi jól érezze magát mellettem, én igyekeztem elfojtani őket. Aztán rájöttem, hogy elsősorban ember vagyok, akiben él egy nő és egy férfi egyaránt, de ebben az életemben a női identitást vállaltam fel. Tehát nem elnyomnom kell ezeket a dolgokat, hanem elfogadnom, hogy ne akarjanak lépten -nyomon előtörni, hanem szépen integrálódjanak, és segítsenek megélni a másik oldalt nőként.

Na most az, hogy milyen férfiak vannak körülöttünk, meggyőződésem, hogy szintén rajtunk, nőkön múlik. Hiszen mi szüljük a jövő nemzedékét, s ha nem ismerjük magunkat annyira, hogy meg tudjuk élni igazán azt, amiért idejöttünk,  akik vagyunk, akkor hogyan tudnánk párt választani magunknak? Ha nem tudunk igazán nőként élni, hogyan várjuk el, hogy legyen egy igazi férfi mellettünk, aki majd méltó apaképet tud mutatni a fiunknak? És mégis, milyen nő lesz abból a lányból, akinek nincs egy igazi nő-anyaképe? Arról nem beszélve, hogy ha nem látja a harmóniát szülei mint férfi és nő között, hol lesz egy igazi, teljes párkapcsolatról képe, amit célként állíthat maga elé?

Hálás vagyok érte, hogy egyre kevesebb ebből fakadó problémám van, tehát jó úton haladok..Ezt tapasztalom a külvilág hozzám való viszonyában is. S talán nem is ez a legnagyobb visszaigazolás, hanem az, hogy már nem egy vendégemnek, barátnőmnek segített ez a fajta nézőpont áttárgyalása, megvalósítása. Eltűntek a szőnyeg alól a kupacok, amikben mindig hasra estem, és a férfiak, akik közel kerülnek hozzám, maradéktalanul  férfiak. Mert számomra egy férfi nem attól lesz férfi, hogy tud üvölteni, vagy verekedni, esetleg szarrá keresi magát…Egy férfitől nekem a biztonság kell. Nem azért, mert félek, hanem azért, mert az ő dolga a védelem, az enyém a családi tűzhely melegen tartása. És persze, a mai társadalomban amikor a nő is dolgozik, és egyszerre kell nő, anya, feleség és alkalmazott legyen, akkor úgy gondolom, a férfi is lehet egyszerre férfi, apa, férj és dolgozó ember is. De fontos, hogy a szerepek megmaradjanak, és nekem kutya kötelességem az érzelmi melegséget,  a páromnak pedig az érzelmi biztonságot megvalósítani. Én attól fogom biztonságban érezni magam, ha a párom nyugodtan, magabiztosan, és határozottan tudja intézni a dolgait, és tudom, hogy számíthatok rá. De ehhez neki szüksége van az elfogadásra, az érzelmi melegségre, a befogadásra, hogy betölthesse feladatát. És ennek nincs köze a pozícióhoz, a keresethez, csak és kizárólag ahhoz, hogy én befogadó, ő pedig betöltő legyen. Az ő érzelmi biztonságát az jelenti, hogy én elfogadom őt és a döntését, az enyémet pedig az, hogy számíthatok rá, hogy amikor kell akkor dönt, és cselekszik.

És ha ezek a szerepek rendben vannak, akkor szexuálisan is olyan társat fogok magam mellé vonzani, aki tökéletes partner számomra. Hiszen azt sugárzom ki magamból, ami épp passzol hozzám, másfajta rezgés nem tud közel férkőzni…Persze ez csak az én véleményem, az én megtapasztalásom…:-D