Nem véletlen a posztom címe. Az elmúlt egy hónap alatt két barátom hagyott itt bennünket. Az első egy velem egyidős lányzó, akit húsz éve ismertem. Kollégiumban volt szobatársam, és nagyon szerettem. Amikor egy közös barátnőnk megírta, csak néztem magam elé, és remegtem. Nem tudom, hogyan, miért ment el valójában…utána csak sétáltam a sötét éjszakában, és gondolkodtam. Előző nap többször is járt nálam, és próbálta felhívni magára a figyelmemet. Azóta tudom, hogy valamit tudtomra szeretett volna hozni, el akart búcsúzni. Gondoltam csak elmém játszik velem biztosan azért jut sűrűn eszembe, majd este megnézem, hogy mi van vele. Nagyon fáradt voltam, borozgattam is kicsit, nem mentem már gépre.. Majd másnap este barátnőm hozta a hírt, hogy elment…Nagyon megrázott..Olyan igazi, bolondozós, hebehurgya csajszi volt, aki ráadásul olyan dögös, hogy én csak kulloghattam mögötte húsz évvel ezelőtt is, pedig nem voltam rossz bőr. És nagyon okos. Nem tudom mi történt vele, nem itthon ment el.
Majd szombat hajnalban egy másik barátom is búcsút intett evilági létének. Őt nyolc éve ismerem. Csodálatos, tiszta szívű, nagy lelkű ember volt. Halála mélységesen megrázott. Nem a halál miatt, nem…Az utóbbi két évben már nem láttam őt. Beszélni még sikerült vele másfél évvel ezelőtt, de mivel akkor szakítottunk a párommal, ez az időszak nekem nagyon nehéz volt minden szempontból. Ő sokat aludt nálunk ha Pesten járt, mert igazából vidéken élt. Egy kis tanyája volt, ahol többször vendégül látott bennünket. Mindig örültünk az érkezésének, akkor is, amikor már nagyon beteg volt, és fél óra alatt tette meg az utat a kaputól az ajtóig. Aggódtam érte, de ő mindig mosolygott, és azt mondta: Semmi baj Ercsikém! Minden rendben lesz! Érted? Kevés nála jobban élni szerető embert ismerek. Szóval azért rázott meg az egész, mert bárcsak még megölelhettem volna, készíthettem volna neki reggelit, vagy beszélgethettünk volna még hajnalig. Az ölelése feledhetetlen, és utánozhatatlan volt. Percekig tartott a karjaiban, és mindig azt mondta, hogy engem megölelni semmivel sem hasonlítható össze. Én ezt mondom az ő óvó, ölelő karjairól, ahol bárki menedéket találhatott. Régen rallizott, majd festett, faragott, csodálatos munkái voltak. Élvezte az élete minden percét. Sajnálom, hogy már nem tudtam elmondani neki ebben az életében: PapaMaci szeretlek!
Örökségem tőle egy karkötő, melyet még hét évvel ezelőtt faragott, s amit imádok.
Egy verssel búcsúznék el tőletek, mely csodálatosan megfogalmazza érzéseimet..Viszlát, legyen jó szeletek további utatokon! Ti eddig is éltetek! Biztos vagyok benne, hogy nem bántok semmit sem.
Reményik Sándor:
Viszontlátásra…
Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év mulva.
S ha még akkor sem – hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
“Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: