Kezdjünk el vetkőzni…

Olyan egyszerű dolog boldognak lenni. Mégis mindenki, sokszor én is, feltartóztathatatlanul, bolyongva keresi a boldogságot. Bolyongunk életünk színterein mindenfelé, és keressük azt,aki, ami boldoggá tehet bennünket.

Miképpen lettünk képtelenek észrevenni, hogy minden bennünk található? Éppúgy az öröm és boldogság, mint a félelem, a bánat és boldogtalanság? Hol csukódott le a szemünk, hogy a világ gyönyörűségeire vakok lettünk? Mikor váltunk érzéketlenné a szépségre, a jóságra és a szeretetre? 

Van valahol egy határ, amit ha meghúzunk, akkor azt mondjuk ” Ennyit és ne tovább!” ? S ha van, akkor hol található? Ki mondja meg nekünk, hogy hol van? Hogy mikor, mit és hogyan érezzünk?

Miért adjuk át érzéseink irányítása felett a jogot másoknak? Ráadásul önként és dalolva, kérni sem kell tőlünk. Még mosolygunk is hozzá…Hogyan lehetséges, hogy épeszű, döntésképes emberek kiadják a felelősséget a kezükből és rábízzák az irányítást másokra. 

Legyen az a családjuk, szerelmük, barátjuk, a főnökük, vallási vezetőjük vagy esetleg a kormányuk. Miért gondoljuk azt, hogy mások jobban tudják, mi a jó nekünk?

De tovább megyek. Miért gondoljuk azt, hogy mások életébe több jogunk van beleszólni, intézkedni és ítélkezni mint a sajátunkban, ahol még mi sem igazodunk el? Honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy Julis rosszul éli az életét, mert neki így, vagy úgy kellene..honnan veszünk önbizalmat ahhoz, hogy egyáltalán azt megmondjuk a  másiknak, hogy hogyan kellett volna valamit mondania,csak mert mi nem értjük amit mondani akar? Van nekünk ezekhez jogunk? 

Hol kezdődik, és hol végződik a társas érintkezés etikája? Milyen formában nyilvánul meg? 

Lassan két hete nem mozdulok ki a lakásból, csak ha muszáj. Jól esik egyedül lenni és gondolkodni, olvasgatni, írni, olykor Istennel beszélgetni. S miközben ki sem megyek az utcára, figyelem az embereket. Azokat az embereket, akik nyomatják magukról a minden happy szövegeket, a kiskutyás megosztásokat (mondom, sokszor én sem vagyok különb..), miközben a háttérben képtelenek a nyugalmat megtartani magukban. Elég egy picike kis konfliktus, hogy elindítson egy lavinát. A háttérben forr a düh, a feszültség, amit abban a pillanatban kihasznál a másik, ha átadjuk az irányítását érzelmeinknek. A bizonytalanság a legjobb manipulátor. S mi bizony, bizonytalanok vagyunk..:) Miért?

Olyan könnyű, ráadásul a legjobb dolog szeretni a világon! Nem kell mást tenni, csak megnyitni magunkat, s a szeretet áramlani fog. A szeretet van..mindenhol…maga az élet a szeretet. Ezért nem lehet útját állni. Elég, ha megengedjük magunknak a gyengeséget, az esendőséget. Azt hisszük, azzal, hogy felvesszük az álarcokat és szerepeket játszunk, mi irányítjuk az életünket. Nagy tévedésben élünk. Ez az egyik legkönnyebb módja, hogy elveszítsük önmagunkat és megengedjük, hogy mások gyakoroljanak uralmat felettünk. Hiszen ha felöltöttük az álruhát akkor már kénytelenek vagyunk szerepet játszani..

Kezdjünk el vetkőzni! De legalább a maszkot vegyük le, hogy tekintetünk, arcunk tisztán ragyogjon! Vegyük észre a legapróbb szépséget, hogy később lehulljon minden, ami nem hozzánk tartozik és bátran felvállalhassuk meztelen lelkünket! Hogy lássa aki velünk szemben áll, hogy tudjuk már kik vagyunk, s megtekinthesse  önmagát bennünk!Találjuk meg magunkban a boldogságot, az örömet, a szépséget, hogy később ezt a külvilágban is képesek legyünk észrevenni!