Hosszú volt az út. Töretlenül mentem, és rúgtam a kavicsokat. Csatlakoztam, de még nem kapcsolódtam. Majd úgy döntöttem, hogy elengedem ezt is. Na már megint ez a mostanság divatos hajcihő…meg a tükör szindróma. Hogy mit tükröz a külvilág számomra, s én mit adok vissza neki. Ááááá ehhez megint bátorság kellett. Először a cserbenhagyott, elbújt belső kölyköt kellett megkeresni, hogy tudtára hozzam, itt vagyok! Nem hagytam el soha, bár másokat előrébb soroltam. Előhívni, hogy ne féljen, mutassa meg magát, szeretném, ha mindig itt lábatlankodna, mert Ő, Én vagyok. Fel akarom vállalni úgy, ahogyan van, mindennel együtt. Hogy tisztában legyen vele, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak, bárki megy is el, végül úgyis velünk marad. Mert aki csak egyszer is velünk volt, az szívünkben jelet vésett, messzire menni már nem tud. Mindig együtt leszünk, hisz feladatunk volt. Ha egyszer ránk mosolygott, az érzés, melyet okozott, rajtunk hagy nyomot.
Le kellett vetni minden reánk rakódott újabb és újabb réteget, védelmi burkot, mely álarcot alkotott. Törtem és zúztam, nevettem és zokogtam. Csak vetkőztem, és hánytam le magamról az elkoszolódott és lassan már foszlásnak indult, de még mindig masszív anyagból álló, ragaszkodó identitásokat. Úgy döntöttem, hogy felvállalom összes félelmemet, és megmutatom magam. Megmutatom azt, ki is vagyok én, a Belső Kölyökkel együtt, hadd lássa mindenki, hogy cseppet sem vagyok sem jobb, sem több, sem különb. Tele vagyok rettegéssel és félelemmel, korlátozom magam mint mindenki. Hogy nem abban különbözöm aki vagyok, hanem, ahogyan a dolgokhoz hozzá állok. Hogy amikor félek, arcomat elcsúfítja a rettegés. Mikor szomorú vagyok, vállam nyakamba húzva, szívem összefacsarva homályos tekintettel bambulok. Amikor boldog és örömmel teli vagyok, szempillám sarkán a könnycseppben a világ szivárványszínt ölt, és mosolyom betölti a teret, fénylő fáklyaként világítva. Amikor szeretek, puha dunyhaként ölelem körül az életet, benne önmagam és szeretteimet.Úgy döntöttem, hogy megnyitom magam végre az élet áramlása előtt és újra szabad leszek…
“A szabadság megélése számomra független minden címkétől, hívjuk azt változásnak, hagyománynak, vagy partnernek (akár táncpartner, párkapcsolat, bármilyen más fajta kapcsolódás). Hihetetlen élményt nyújtott a két heti munka egymás után. Szenvedéllyel szelet teremteni, befogadással nyugalmat hozni, s áramlással belesimulni az életbe, miközben támaszt és biztonságot adok, s ez a biztonság megtart engem is…” Én..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: