…rettegés…1.

A rettegés a félelem felsőfoka…nálam. S a félelem a szeretet ellentéte. Számomra minden az életemben megnyilvánuló negatív tapasztalás a félelmeimből ered, eredt. Nagy feladatom van az elengedéssel és beengedéssel, vagyis a kapcsolódással. Az elmúlt egy évem alatt két hatalmas szerelmet (egy csodálatos társat, ki hét évig velem volt, s egy tizenöt év után szerelembe boruló szenvedélyt), három barátot (kettő másik dimenzióba költözött) és a nagymamámat kellett elengednem, ki szintén átkelt a szivárvány hídon. Hat ember elengedését, kik közül négy a legszorosabb belső érzéseimhez kapcsolódhatott hosszú éveken át, nem volt kis dolog megoldanom. Ezek az emberek hosszú, hosszú időn keresztül adtak hozzá valami csodát, valami fantasztikus szépséget az életemhez.

Nem is a személyük volt az, amit el kellett engednem, hanem az, amit együtt éltünk át, azt a sok intim és szeretetteljes, boldog és meghitt percet, ami már nem jöhet vissza soha. Rettegtem attól, hogy ezeket a dolgokat elveszítem. Hogy már nem élhetem többé át velük, hiszen a történeteket hozzájuk kapcsolva rájuk projektáltam, sokáig fel sem ismerve ezt. Amikor beszéltem valamelyik szerelmemről, sokszor kaptam válaszként, hogy még mindig szeretem, nem engedtem el. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy ez így nem igaz, de nem tudtam megmagyarázni, hogy akkor mi és miért hiányzik ez életemből velük kapcsolatban.

Bezártam. Bezártam magam egy sötét szobába, hogy senki se jöhessen közel hozzám. A felszínen nagyon is kapcsolódtam, jól éreztem magam. De oda, oda igazán mélyre és belülre egy lélek sem, még csak bepillantani sem tudott, nem, hogy beléphessen. Legyen az nő, vagy férfi, kívül rekedt egy bizonyos határvonalon. Amint megéreztem az intimitást, én megfordultam, és el kezdtem rohanni az ellenkező irányba, mint nyúl a puska elől. Engem ugyan többé senki el nem hagy semmilyen formában, akkor sem, ha a való életben én voltam a cserbenhagyó. Nem mertem vállalni az újabb sérülést, azt, hogy egy újabb csodálatos kapcsolódás után esetleg megint megtörténjen az elengedés. 

Rettegtem. Közben éltem a mindennapos életemet, teremtettem a világomat, és tettem egyre szebbé  a perceimet. A már közelemben élő emberek bármikor jöhettek, mehettek, de új, valódi kapcsolódást nem engedtem meg magamnak. Hosszú ideig…Vannak, akik nagyon kitartóak voltak. Maradtak. Maradni is fognak, tudom. De nehéz volt. A rettegés borzasztóan erős páncélt öltött a szívemre…

“Nagy bátorság kell ahhoz,
hogy egy ember fenntartás nélkül
engedje szeretni magát.
Bátorság, csaknem hősiesség.
A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni,
mert gyáva és hiú, fél a bukástól.
Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli,
hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát.
Azt a szomorú, emberi titkot,
hogy szüksége van gyengédségre,
nem tud meglenni nélküle.”