Egy csoda születése és halála…

Építgeted, szeretgeted. Segítséget kérsz…Az egyik kéz simogatja, a másik egyengeti, formálja. Ketten ébresztgetitek, lehelgetitek, növesztitek. Ha elbillen, akkor valamelyik kéz utána nyúl, és segít neki visszabillenni. Stabilizáljátok, gyökereztetitek. Kiégetitek, melegen tartjátok, és igazán kedvesen, figyelemmel bántok vele. Sokáig formálódik, amíg mindkét kéz úgy nem érzi, hogy tökéletes és fix, egyszerűen gyönyörű. Csodáljátok és gyönyörködtök benne, dicsekedtek vele, hogy mit hoztatok létre. Jól esik, hogy mások is csodálattal néznek rá. Kerek, sima, finom és meleg, igazi csoda.

 

Biztosak lettetek benne, megültetek. Az egyik kéz már nem tartja oly stabilan, néha el-el mozdul mellőle. A másik ott van, őrt áll mellette, félti, óvja, nehogy baja legyen. Majd hirtelen elege lesz, hiszen egyedül birtokában lenni egy ilyen csodának nem ér semmit. Ha csak ő birtokolja, akkor pont a lényege vész el. Úgy dönt, ő is mozdul, hiszen amit ketten hoztak létre, azt kettőnek kellene megtartani is, egyedül már nem bírja a súlyt. Ez a másik kéznek nem tetszik…a biztosat felváltja a bizonytalan. A csoda sérülni kezd, néhol lepattagzik a máz, hajszálrepedések keletkeznek rajta. De még mindig stabil. Itt-ott kopott lett, de azért stabilan áll, és várja, hogy mindkét kéz visszatérjen hozzá. Közeledtek. Újra csak simítjátok, szeretitek, a repedések eltömődnek, összeforrnak, a lepattogzott mázat újra kenitek, s megint ráég.Már tovább őrzitek, figyeltek rá nagyon…

 

 

Ha lehet, még jobban, még többet törődtök vele. Hosszú, nagyon hosszú ideig figyeltek rá, mert tudjátok, milyen érzékeny. Egyre szebben ragyog, és egyre inkább erősödik, ha lehet, a valaha voltnál sokkal stabilabbá válik. Éppen ezért talán még inkább vigyázni kell rá, mert ritka, és törékeny kincs lett belőle. Mindkét kéz mellette van és őrzi. Majd nehéz idők jönnek, figyelmed elterelődik, de reméled, hogy kezed, szíved párja kitart mellette, hiszen már annyi mindent megéltek együtt. Annyi percet áldoztak a szentség létrehozására, majd megerősítésére. De hiába. Ereje csak egyiknek van kitartani, a másik kéz hirtelen rombolni kezd. Hadakozik, verekszik, s egy óvatlan pillanatban összetöri a csodát. Ezt a törékeny, hosszú ideje óvott, szeretgetett tüneményt. Lerombolja, porrá zúzza…mintha sosem lett volna.

 

Majd eljön az idő, amikor csak nézitek az összetört tüneményt. Béke poraira. Próbálnátok újjáépíteni, de a két kéz már csak halovány mása az eredeti építőmunkásnak. S már megjavítani sincs mit. A csoda lehullott darabjai lábatok előtt fekszik, s arra gondoltok, vajon lehet-e újat létrehozni?

Lehet-e újra életre lehelni, bizalmat építeni…..?