A Kísérő..

…megállt az ajtóban. Mezítláb volt, s egyetlen ruhadarab rajta a napfényben áttetsző lepedő, melyet csak úgy magára kapott.  Egyik lábát rá jellemző módon lábujjhegyen megtámasztotta, sarkát másik bokájának döntötte. Nekidőlt az ajtófélfának és nézte, nézte a messze elterülő lankákat a kert végében. Mennyire vágyott erre. Egészen pici Panka-kora óta. Hogy amikor reggel a napfény megcirógatva arcát felébreszti, mosolyogva, csak egyetlen lepedőt magán körbetekerve az ajtóból szívhassa magába a szabadság illatát. A szabadságét, melyről évezredek óta álmodozott, hol ritkábban, hol sűrűbben, de sosem feledve önnön lelkének mélyéből felszakadó vágyát. Hogy egyszer azt érezhesse megérkezett…

Hát itt volnánk!- sóhajtott nagyot, s cinkos, meleg tekintettel nézett állandó társára, a lábánál ülő cirmosra. Tára eddigi minden életében elkísérte, amelyre csak emlékezett. Hol vörös, hol fekete vagy cirmos volt, húsruhája folyton változott ahogyan az övé is, de a szemének, tekintetének tükrében eltéveszthetetlenül felismerte útitársát. Akár szavak nélkül, gondolati úton is tudtak kommunikálni, ha az élet úgy hozta. Sokszor volt rá szükségük.

Tára lábfejéhez dörgölte arcát, s azzal a huncut kis hunyorgással válaszolt, mely azt jelentette, szeretlek. Amióta csak tudatára ébredt, emlékezett a lányra. Sok-sok élettel ezelőtt egy sikátorban ébredt fel. Egyedül volt, kicsi és éhes. Fázott, szőre csatakokban, bőre több helyen kisebesedve. Keservesen sírt. Nem tudta hogyan került oda, miért van ott. Zörejekre neszelt fel, s ahogyan megfordult, egy kislányt látott. Hasonlóan elhagyatott, tépett állapotban ténfergett, az éhségtől szédelegve. Hangosabban kezdett sírni, hogy a lány észrevegye. A sárgásbarna és zöld szempár találkozott, és a szerelem megköttetett. Odatotyogott hozzá, ölbe emelte és így szólt:

– Ilena vagyok, Téged hogy hívnak? Teljes természetességgel vette tudomásul, hogy a lény válaszolt. Még sosem találkozott hasonlóval, hiszen ez volt első inkarnációja ebben a létben. Tára ránézett, s biztos volt benne, ők összetartoznak. Ilena megfogta a kis szőrcsomót, magához szorította, majd elindultak kettecskén valami ehetőt keresni. 

Így kezdődött eltéphetetlen szövetségük. Mindkettőjük lelkét melegség önti el, ha visszaemlékeznek. Mára már oly egyszerűen és kétségek nélkül fogadják el egymást,  mint ahogyan tudomásul vesszük, hogy két kezünk van. Ilena volt a bal, Tára pedig a jobb kéz. Egy-egy újjászületés folyamán, ha nem találkoztak rögtön, már nem estek kétségbe. Tudták, csak idő kérdése, hogy újra és újra egymásra találjanak. Milliárdnyi közös emlék raktározódott lélekkrónikájukban. Nem tudták miért, de mindig ugyanabban a formában jöttek le. Ilena nőként, Tára macskaként. Az évszázadok során kaptak sok információt feladatukról, életcéljukról, de a valódi, teljes történet csak mostanra állt össze. Amikor Karion is megérkezett…Ki most még kimerülten, a harc hevétől megfáradtan aludt a belső szoba csendjében. 

Tára óvatosan, hangtalanul odament a férfi mellé, s dorombolva begömbölyödött nyaka hajlatába, fél szemmel, hunyorogva nézte a lányt. Ilena pajkosan összébb húzta magán leplét, s gyönyörködve tekintett le az egymás mellett fekvő, életének eddigi két legfontosabb szereplőjére.