Mellettem aranyló búzamező…lenézvén kopott sarut és koszos, fáradt lábakat látok… Rovom az utam előre, s tulajdonképpen azon elmélkedem ki is vagyok én. Csapatomtól lemaradva -egy kis kéjlopásra időt szakítván- most rohanhatok utánuk. Még érzem a nő szagát…kellemes,odaadó kis jószág volt…de most menni kell. Menni megcselekedni mit vállaltam. A köztelesség mindenek előtt. A szív kötelessége. Pajzsom magam előtt tartván, szuronyomat égnek emelve büszkén dülledő mellkassal lépkedek. Majd én megmutatom milyen egy Férfi! Egy igazi…megmutatom, hogy kell harcolni az ágyban, s a csatatéren is. De minek? Miért kell ez?
Emlékszem, szép tavaszi, langymeleg este volt. Az éppen használt szajha után tartottam haza. Otthon már várt a család. Gyönyörű asszonyom odaadóan szeretett a hálópadon és a mindennapok során. Szépséges kék szemű , arcát angyalfürtökkel övező, csupa mosoly gyermekem futott esténként elém, hogy aztán együtt sétáljunk a lemenő nap fényében az erdő szélén. Szaladtam haza Hozzájuk…s hogy miért egy szajhától? Jó kérdés…Amiért nem a faluban vettem házat, hanem kivittem őket a szántóföldekre. Ne tudjanak aljas tetteimről, melyeket szégyenlenék szemükbe nézvén. De Ő, tudta. Sosem szólt. Még érezte rajtam a szajhák leheletét de lefürdetett, szeretett, ölelt és felmentett. Hisz be kellett bizonyítsam, Férfi vagyok. Eleinte megmagyaráztam azzal, hogy Őket védem a támadásoktól. Senki ne tudja, hogy legszívesebben otthon ülnék velük, és gyermekemmel játszanék, asszonyomat csókolnám. De rákaptam az ízére. Ágyékom égett, ha nem mehettem dorbézolni. Fizikai fájdalom kerített hatalmába, ha a szajhák ülepére gondoltam. Amíg be nem értem a faluba, egy rossz gondolatom nem volt, de ott…ott aztán ahogy kivillanó csöcsüket megláttam, ahogyan farukat rázták…már állt a farkam. S aztán nem volt megállás. Csak toltam amíg lábon bírtam. Majd magamban megszégyenülve hazaballagtam…
S azon az estén…mikor a kertkaput nyitottam már éreztem baj van. Asszonyom meggyalázva az ajtó mellett, ruhája megtépve, torka elvágva. Gyermekem az udvar végében próbált elbújva menedéket venni, kis teste kettéhasítva feküdt a liliomok között..Jajj nekem…szívem akkor meghalt. Szégyen és gyalázat öntött el, nem voltam más, csak egy áruló. Elárultam őket néhány falusi férfi véleménye és a szajhák miatt. Döntöttem. Érzéketlenné váltam minden iránt mely valaha számított. Vezekelni akartam, hát fizetett harcosnak álltam. Csapatommal portyázva vágytam a halált. S mint egy faltörő kos mentem előre, sebesülés nem tartott fel. Nem is éreztem…Testem nem küldött jeleket lelkemnek. Mintha csak ketté vált volna. Kívülről néztem magamat…Ki vagyok én? Mit csinálok itt? Elbaszott egy életet élek…Nők, harcok, csaták, földrészek jöttek, mentek…
A harctéren dúvadként öltem az ellent, s mintha csak érinthetetlen lennék szinte seb nélkül jöttem el. Amerre csak nézek elesett katonák. Vicsorgó örömmel lejtek táncot hullájukon. Miközben társaimnak halálukkor a fájdalomtól meggyötört arcát nézve nem értem hogy kerültem ide, mit csinálok itt. Fura egy kettős érzés ez..Milyen egy kibaszott ember vagyok én? Ki érzéketlenül táncol valamikor emberként működő testeken, s belül jól tudja, amit tesz az legalábbis helytelen.
…Ez az! Hogy jár a fara! Micsoda kerek gyönyörűség! -De miért nem megy? -Ahhh! Térdelj! Dolgozz asszony! Gyerüünk!!! Ahhhh ez azzzz!!! Ó hogy a rohadás enné meg! Mit csinálok én itt? Mivégre baszom ezt a némbert? Hisz még csak nem is kívánom…Ringó csípejét szorítva húzom magamhoz, de az undor önti el lelkemet. Szájam keserűvé válik, magom elengedni nem tudom..Ó hogy a görcs vinné el! Menj asszony! Takarodj!…
S most, kiöregedve életemből már nem is tudom mit akarok…akarok-e bármit is. Elfogadom az életet, elfogadom a halált. Újra csak az országúton lépkedek, de már egyedül maradtam. Nincs társ, sem szajha, sem család. Nincs élet, nincs öröm, nincs szomorúság. Van beletörődés, nemi betegség és érdektelenség. Vannak leejtett vállak és meggörnyedett hát, kihullott fogak helyei és megritkult haj…talán negyvenöt év, kopott, koszlott és foszlott páncéling, gyenge és lógó karok, melyek csak húzzák maguk után a szuronyt és a pajzsot. Már nem akarok semmit, elfogadom bármi lesz…Talán ha kertem végében egy rögre ülve nézhetném az új élet csíráját…késő már. Egyre fáradtabb vagyok..bandukolok az út szélén, majd izmaim felmondják szolgálatukat, összecsuklom. Érzem,itt a vég. Nemsokára láthatom Őket. Magzatpózban fekve nyitott szemmel kémlelem az eget, a fák tetejét. Olyan nehéz..úgy szeretnék pihenni! Már teljes a nyugalom. Nincs neheztelés, bánat és szorongás. Önátadás van a pihenésnek, a nagy utazásnak. Egyre álmosabb vagyok..szemeim lassan lecsukódnak, de még nem tudok aludni. Testem már megpihent, lassan lelkem is hazatalál. Látom magam,amint békésen fekszem az út szélén. Ott érte testemet a halál. A büszke tartású, kevély Férfi egyedül, az út mentél hál…s Kedvese, szerelmese a halál…
Elbaszott döntések sorozata…nem mindegy már?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: