Fáradtan rovom az üres utca köveit…amerre nézek elhagyott, üres porták, állatok. Gazdájukat etetésidőben váró baromfiak, kutyák, öszvérek…Miért vagyok itt? Nem emlékszem semmire ami történt. Én, én vagyok. De ki az az én? És hol járok? Merre tartok? Érzem, nő bennem a düh. Dühös vagyok magamra, az életemre. Gyerek…gyerek…fájdalom a gyomromban, ha a szó eszembe jut. Rovom a kiürült falu útjait, s egy kép kúszik be elém.
Sok nő, asszony, gyermek. Tűz és rajta kondér. Két fiam hozza a levesbe való növényeket, melyeket aztán az ételbe dobnak. Mosolygunk, szeretjük a tábort, egymást. Vidám kacaj és zsivaj tölti be a teret. majd lovak patájának dobogása hallatszik…Férfiak érkeznek, s viszik a gyerekeket. Asszonyt, ki ellenáll megölik, de nem ölni jöttek. Én adom az enyémeket, jaj, csak nehogy bajuk essék! Portyázni érkeztek, de nem vadra, vagy anyagi javakra. Gyerekekre. Hogy elhalt fiaik, családjuk helyét betölthessék, maguknak utódokat nevelhessenek. Persze, könnyű préda voltunk. S ha férfijaink itt vannak, talán nagyobb a harc, de mindannyian meghalunk. Ők felfegyverzett lovascsapat, esélyünk fikarcnyi ha lett volna. S talán nem is véletlen. Szándékosan hagytak bennünket hátra, mi voltunk a feláldozhatóak, hogy ők továbbhaladva új hazát, s nemzetséget alapíthassanak. Így esély volt arra, hogy ők is, mi is életben maradjunk. De ezt akkor nem tudhattuk, nem tudtuk. Zokogva, lelkem szétszaggatva indultam útnak uramat keresni…A sokk eszemet vette, reggelre ébredvén emlékeim is eltűntek fiaimmal a lovas nyergében.
Tombolt a düh bennem…Ahogyan haladtam utamon, úgy emlékeim is felszakadoztak, életem mozaikdarabkái előtűntek a függönnyel takart múltból. Mérges voltam magamra, már másodszor jártam pórul egy férfiban megbízva. Az első az apám volt, ki nemesként megtiltotta, hogy nyilvánosan harcoljak, kardot, tőrt forgassak, még akkor is, ha fivéreimmel gyakorolva csak ritkán maradtam alul. S így amikor őket legyilkolva a rabló-haramia engem elrabolt, hogy asszonyává tegyen, gyerekfejjel megijedtem, nem harcoltam. Majd nem magához édesgetve, mihez hozzászoktam apám udvarában, hanem erőszakkal, erejét fitogtatva akart magáévá tenni. Az első sokk után tőrömet belé mártottam, életét kioltottam. Magamról legurítva forrongott a harag a szívemben, hogy nemesi rangomnak, s apámnak szót fogadván elveszítettem mindenkit, ki fontos volt nekem. Menekültem, hogy még mielőtt a többiek megsejtik társuk halálát én minél távolabb legyek. Egy vándorló csapatba botlottam, hol a szerelem is rám talált.
Boldogan vándoroltam immár új közösségemmel, s férjemmel végleges letelepedést keresve. Közben megérkezett egymás után két gyermek, kik legédesebb gyümölcsei voltak szívemnek. Újra bíztam, lelkem férjem tenyerén megpihent. Örömmel tervezgettük későbbi életünk mibenlétét. Többször is úgy tűnt, követnek bennünket, de a férfiak megnyugtattak bennünket, csak káprázat játszik velünk. S egy reggel összeszedvén könnyű motyójukat azt mondták vadászni mennek. De helyettük egy lovascsapat érkezett…
Jó néhány falun, s városon keresztül gyalogoltam már, mire emlékeim kitisztultak, eszembe jutott ki vagyok, hová tartok. S eljött a nap, mikor egy este egy fogadó előtti téren megpillantottam uramat, s jó néhány elveszettnek hitt férfiembert. Volt, aki egyedül, de mint férjem is, volt aki új asszonnyal, s gyermekkel oldalán mulatott jóízűen itallal kezében. Egy másik család töltötte ki immár életét. Szíve szeretetét, szerelmét már más birtokolta, nem én, s elhagyott két fia. Gyáva voltam. Másodszor is bíztam, s megcsalattam. Szomorúsággal szívemben, gyermekeim után indultam. Úgy döntöttem, megkeresem őket bárhol is vannak.
Hatalmas erdőben egy fának vetve hátamat, fiaim hangos kacaját hallgatom, miközben már utolsó idős pocakomat simogatják. Újra boldog vagyok. Nemcsak két fiam találtam meg, de az igaz szerelmet is, a férfiban, ki elvette tőlem őket. De sajátjaként, szeretettel, s tisztelettel nevelte, mintha csak övéi lennének. Felesége fiával halt, s enyémeknek új anyát már nem akart. Átadta tudását, bölcsességét, szívének összes, megmaradt szeretetét nekik. S oly ragyogó, tiszta tekintettel néz ránk, mintha soha egy percet sem élt volna nélkülünk. Visszakerültem nemesi létemhez, családot is kaptam hozzá. Megérte eddigi életem szenvedése, hisz szeretve vagyok, szerethetek, s idősen, békében, csendesen egy erdőbeli padon, harmóniában talál a halál…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: