A Kísérő.. A méz színű szempár.

…az a szempár…a semmihez sem hasonlítható, hol mélybarna, hol inkább a borostyánhoz hasonlító sárgás szín, mely úgy változott, ahogyan gazdája érzelmei. Ha a harag erősödött, akkor szinte eltűnt az összes halvány folt, és szúrósan besötétedett. Ha öröm érte, vagy boldogság, akkor világosodott, szerelmes perceikben majdhogynem ragyogott, olyannyira, hogy éppen úgy világított a sötétben, mint egy macskának…

Ez a tekintet éltette már oly régóta. Akárhol járt csak ezt kereste, bármerre nézett, csak ezt kutatta. S most újra belenézhet, már nem csak emlékeiben él. Milyen messzi emlékek ezek. Kócos fejű kisfiú volt még, amikor először találkozott vele. Szülei éppen csak meghaltak, nagybátyja házának udvarából leste a kertek alatt játszadozó testvérpárt. Már-már irigykedett szabadságukra, vidám életükre, jókedvükre. Ha édesanyja eszébe jutott, a fájdalom belémart , szinte eszét vesztette tőle. Végignézte betegségét, haláltusáját, segíteni nem tudott rajta, hisz még olyan kicsike volt. Apja meg anyja utáni bánatába halt el. Egyedül maradt, mint a fészekből kiesett fióka. Kolt, anyjának testvére egyedül élt morcos vénemberként, bár szíve aranyból volt. Magához  vette, de nem nagyon tudott mit kezdeni vele, nem konyított a gyerekekhez. Így aztán Kélel nap mint nap az ablak előtt üldögélve Rohán király gyermekeinek játékát nézte, vagy kiment a szabadba és beszélgetett az erdő fáival, állataival. 

Egy este, amikor már hazafelé tartott az erdőből, sírásra figyelt fel. Egy kisnyúl csapdába szorult, mit vadorzók tettek ki. Lába vérzett, el is tört. Fájdalmasan sírt szegény, anyja pedig ott ugrándozott körülötte, szintén sírdogálva. A hangokat meghallva a király két gyermeke is arra vette útját, s éppen akkor értek oda, amikor Kélel kiszabadította a kicsi állatot a csapdából, s a vért törölgette a sérült tappancsról, próbálva helyére igazítani azt. Ahogyan felemelte fejét, csodálatos, eddig még sosem látott szépség állt vele szemben. Derékig érő hosszú, göndör haja csak méginkább kiemelte mézszínű szemeit. A fiú megszólalni sem tudott. Félien pedig szótlanul rátette kis kezét a nyuszi lábára, s oly szeretet áradt belőle, hogy a vér pillanatokon belül elállt. Lassan csillapodott a kis állat sírása, s kérte, hadd menjen tovább anyjával. Kélel óvatosan letette a puha avarra, s tátott szájjal figyelte ahogyan az ugrabugrálva távolodik, mintha soha, semmi baja nem lett volna. Mire visszafordult, a testvérpár már sehol sem volt.

Ettől a naptól kezdve, az a tekintet nem hagyta nyugodni. Amilyen sokat csak tudott a szabadban volt, hogy újra láthassa, találkozhasson vele, de erre még kicsit várnia kellett…..

S most újra itt van, szemébe nézhet, magához ölelheti végre,  bár egyelőre csak macskaként, mert sok minden vár még rájuk.