Határok…

Messziről jöttem. Láttam lángtengert víz felett világítani és hang nélkül üvöltő nőket térdre omlani. Férfiakat, kik utolsó erejüket összeszedvén még egyszer, csak egyetlenszer nekirugaszkodtak a lehetetlennek, hogy ha véletlenül túlélik, a víztükörben önmaguk képét láthassák. Láttam gyermekek húsából lakmározó hiénák és keselyűk tömkelegét és víz híján kiszáradt torokkal, nyitott szájjal és kiapadt szemekkel fuldoklástól meggyötört testeket. 

Messziről jöttem. Ahonnan jövök, nem kikövezett út vezetett idáig. Hallottam hörgő halálsikolyok kánonját, melyet emberi és állati teremtmények ontottak magukból. Szó nem hallatszott, csak valami mélyről feltörő, szinte artikulálatlan recsegés, melyre választ reméltek kapni. Ahonnan én jövök, ott fű nem  termett, gaz is csak elvétve. A fák ágaikat földig hajolva hordják, hogy törzsük tovább kitartson…

Messziről jöttem. Másztam meg hegyormokat és völgykatlanokat, úsztam át folyókat és bíztam magam a gondviselésre tengereken, óceánokon. Átevickéltem érzelmeken és gondolatokon, hogy aztán a segítségükkel indukált tetteket aprópénzre váltva feladhassam, vagy éppen továbbléphessek a következő érzelmi pocsolya közepébe. Érintettem kérget és selymet is. Kérget, melyet a fájdalom dolgozott oly keményre, selymet, mely a hamisságok talaján puhult meg. 

Még messzebbre tartok. Oda, hol a mosoly és ragyogás természetes. Hol a szemek csillagok közül világítanak, a tűz melegít, a víz szomjat olt. Oda, hol a vállvetve egy irányba tartás oly elemi ösztönből jön, mint az evés, ivás, vagy a simogatás. Az öleléssel fájdalmat csillapítanak, a jó szótól rügy fakad. A dal szívből jön, a szó tiszta és igaz. A hang gyönyörű képeket fest elénk, a képek párbeszédeket fakasztanak. 

Tovább megyek. Oda tartok, hol a szív a másikkal eggyé olvad. Hol a fekete, a sárga és a fehér csupán színek és azok is maradnak. Hol a szerelem lélekből fakad, a szeretet korlátokat bont, lakatokat nyit a boldogság hívó szava. Hol vezetőnk a Nap és Társunk a Hold, vándorutunk egy irányba tart. 

S hol vagyok most? Álom és ébrenlét határán. Hol az álom oly könnyűvé válva segít megtalálni a jelent, az ébrenlét nehéz valóját. Hol minden egyes pillanatban a kettősségekkel teli világ illuzórikus hangulatát élem meg, tudván- tudva a valóságot. Hol menekülve a szinte lebegő, kitalált tudatalatti világba a markáns időmozaikok elől, hol szinte súlytalanná téve a mindennapi élet oly nehezen átélhető töredék mozzanatait. S néha előrevetíteni a megteremteni vágyott csodákat, melyeket lelkem legmélyére temettem el a sok szenvedés elől, de vannak oly roppantul erősek, hogy kikandikálnak a csillámporos, hamis, talmi kincsek közül, hogy mindig tudjam merre menjek, az öbölben pihenésre, veszteglésre ítélt hajó hová tartson.

A lélek örök választásának határán. Fél lábbal mindig itt, de a másikkal folyton ott…kezemmel egyensúlyozva az alattam tátongó szakadék fölött. Lassú a haladás, de lépésről-lépésre közelebb a vágyott szépség. Ez motivál. Minden egyes nehéz pillanat és kegyetlen időtöredék alatt lebeg a szemem előtt. S az, hogy ahonnét jöttem, már egyre messzebbről integet…