Pár-beszéd…

Látlak és nézlek…állok veled szemben, s a lehetetlenül mély sötét szemedben elsüllyedek, mintha csak szakadékba zuhannék…nézlek…nézem tekinteted, mely rám szegeződik, s oly lágyan simogatja végig arcomat, mintha csak szellő játszadozna vele. Néhány hete látlak folyton. Vissza-visszatérsz hozzám, hogy huncut mosolyoddal jókedvre deríts, s tudasd velem, kitartás, minden rendben van. Az ablak mellett állsz a falnak dőlve háttal, szemeddel intesz kifelé az ablakon. Hiába feszülök,  nem tudom tekinteted ívét követni, még messze vagyok, hogy értsem mit közölnél velem. 

Mondd miért nem beszélsz, szólsz hozzám? Miért csak szemeddel integetsz?

Mennyit gyalogoljak még, hogy a pár méteres távolságot legyőzve megérthessem mit üzennél nekem? Csak állsz ott némán, bár szemeid ragyognak, ajkaidon a mosoly csak halványan játszik. Pici mozdulat szád sarkában, egy jel, mi tudatja velem, hogy rendben van. S ahogyan hanyagul nézel felém, majd ki az ablakon…bár tudnám…egyetlen pillanatra felemelkednék, s kitekintenék látószöged felé. Lehet nem is látnom kell. Lehet, hogy Téged kell lássalak, értselek, megérintselek…Ha lépek Feléd, mintha fallal együtt távolodnál még. De tudom, ez nem  végleges. Én annyira igyekszem…Kérlek segíts!

Segíts nekem, hogy mosolyommal szívedet érinthessem! Talán közelebb jutok Hozzád, s a Megértéshez, ha nem vered vissza páncélként érintésemet. Ígérem, finom leszek. Óvatosan, én is lépésről-lépésre közeledem, s a mosolyt Feléd, csak szemem ragyogásával közvetítem. Majd lassan, puhán macska léptekkel, szívedhez dörgölődzve érkezem. Megengeded? Meglehet, hogy így is ügyetlen leszek, s az üzeneted nehezen értem meg. De megígérem, én mindent megteszek! Csak engedd, engedd, hogy szívemmel mosolyodban megfürödhessek!