A ragyogó mosoly és tekintet aztán napokig kísértette…járta az erdőt, de valahogyan nem találta már helyét. Úgy érezte, valami hiányzik. Csak ment egyik fától a másikig, az ismerős kisállatok furán néztek rá , hiszen nem voltak hozzászokva nyughatatlanságához. Egyik nap, amikor már elunta a szélvészként forgolódást a csendes rengetegben, gondolta kiül a tisztás közepén álló domb tetejére, sütteti arcát a lemenő nap fényében.
El is indult, nagy léptekkel haladt az erdő széle felé. Majd egyszer csak ismerős hangokat hallván megtorpant. Fülelt egy kicsit s megállapította, hogy éppen onnan jönnek a hangfoszlányok, hová ő igyekszik. Megszaporázva az iramot, egyre erősebbé váltak a neszek, s felismerte a semmihez sem fogható halk kacagást. Megállt, s csak nézte a két másik gyermeket. Tarik és Félien éppen dögönyözték egymást, nagyokat hancúroztak, bukfenceztek a lankás domboldalon, élvezve a selymes fűcsomók puhaságát ahogyan szétterülnek testük alatt. Majd egy pillanatban megálltak, mintha lemerevedtek volna…megérezték a rájuk irányuló figyelmet. Tarik tekintete megállapodott egy másikban, s ez örökre elrendeltetett…Kélellel innentől kezdve elválaszthatatlanok lettek. A fiú felszaladt hozzájuk a dombra, s együtt ugráltak, fogócskáztak a domb körül hármasban egészen addig, míg az éjszaka teljesen le nem szállt.
Ez az este vízválasztóvá vált…Sokszor mentek ki együtt a földekre bogarakra, földikutyára vadászni, apró vadakat lesni az erdőben. A testvérek nyilazni tanították, ő pedig a nyomolvasást mutatta meg nekik. Szinte az összes szabad idejüket egymással töltötték, Koltnak már nem sok gondja volt unokaöccsére, főleg, hogy a testvérek beszoktatták magukkal a vár konyhájára, ahol ő is bármikor kaphatott egy kis csemegét….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: