Tegnap valaki azt mondta nekem, hogy írjak egy posztot a várakozásról. Akkor azt mondtam: hülye vagy? Mit írhatnék én a várakozásról? De azt hiszem, hogy nagyon is tudta, hogy miért mondja nekem ezt. Én, mint a türelmetlenség mintaképe, megtanulok várni. Meggyőződésem, hogy mindig, minden akkor érkezik meg az életünkbe, ha már képesek vagyunk azt észrevenni és befogadni, tudunk vele mit kezdeni. Addig nem. S mindig az érkezik hozzánk, amit pontosan kezelni tudunk. Különben vagy észre sem vesszük, vagy elszalasztjuk a lehetőséget. Hjajj…tele az életem elszalasztott lehetőségekkel. Amiket már cseppet sem bánok.
Vannak történetek és emberek az életemben, amikre és akikre szinte semmit sem kellett várnom, s vannak olyanok, amikre vagy akikre éveket vártam. Viszont egy dologban nem különböznek egymástól: pontosan illenek hozzám, és velem idomulnak az évek során, illetve én is illek hozzájuk, és velük változom ahogyan telik az idő. Ők időtállóak. Nem állandóak vagyunk egymás számára, hanem rugalmasak és szeretettel teliek, hiszen nagyon vigyázunk törékeny kapcsolatunkra. Van, hogy évekig visz együtt az utunk, majd évekre elengedjük egymás kezét, de mindig, minden pillanatban tudjuk, hogy ha úgy hozza az élet, akkor ott vagyunk. Időtállóan…Nem tudom másként kifejezni. Éppen ezért sosem várunk egymásra. Mindegyikünk éli a saját életét. De fontosnak tartjuk, hogy a másik tudjon arról, hogy mi van velünk, hogy benne van mindennapjainkban, gondolatainkban és tetteinkben.
Valahogyan így érzek a várakozással kapcsolatban. Vannak történetek…vannak mesék, melyek egyszer csak megszületnek valahol mélyen, de nem lesznek enyémek. Csak akkor válnak valósággá, ha megérek rájuk. Ha megteremtem magamban hozzájuk a körülményeket, ahogyan az embereknek is a helyüket. A meséknek is hely kell, hogy valósággá válhassanak. Hely kell először gondolataimban, majd érzéseimben, s ezek után a külvilágomban is, hiszen valahogyan testet kell öltsenek. Minden csoda így születik meg. Először megjelenik a gondolat, melyet a vágy egyre erősebbé kovácsol,teljesebbé tesz. Olyan valóságossá, hogy szinte kényszerít arra, hogy helyet csináljak neki fizikailag is először magamban, majd a külvilágomban is. Ez nem kis munka. Ez maga a várakozás.
Mert várni kell…van amire szinte csak pillantásnyit, van, amire egy életen át. De nem tétlenül. Amire megjelenik a vágy, az igazi, belső hajtóerővel működő vágy, azt meg is kaphatjuk. De magától nem fog az ölünkbe hullani, bizony tenni kell érte. Ahhoz ismerni kell magunkat, hogy tudjuk, valójában mire is vágyunk. Hogy megjöjjön az igazi drájv..az igazi belső erő, mely megmozgat bennünket. Mely ha kell akkor űz, hajt és húz, egészen addig, amíg el nem érjük, vagy éppen visszatart és türelemre int. Mert lehet, hogy bár én már elértem, megteremtettem a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy megjelenjen, de ő még járja az útját. Ő még nem született meg Nekem. Hiszen csak és kizárólag akkor találkozik az utunk és visz együtt, ha alkalmasak vagyunk egymásra. S hiába áll ő készen, ha én még rovom a köreimet. Legyen ez egy társ, egy munkahely, vagy bármilyen dolog. S addig lehet, hogy még várnunk kell. Mellénk szegődhet addig egy társ, akiből az idők során igazi válhat, vagy találhatunk egy munkahelyet, mely majd elvezet a valódi, igényelt munkánkhoz. De csak olyannal találkozhatunk, amelyet elbírunk. Éppen ezért ha nem tudok elégedett lenni az éppen aktuális helyzetemben (nem helyzetemmel), akkor csak arra fogok koncentrálni, hogy mi nincs, mire van szükségem. Ha meglátom azt amim van, abból tudok fejlődni, onnan tudok többre, jobbra vágyni, s aktívan várni rá, tenni érte. Megelégedni az aktuális helyzetemben nem azt jelenti, hogy nem akarok többet, jobbat. Csupán annyit, hogy képes vagyok örömöt átélni és boldognak lenni anélkül is, ami még nem érkezett meg az életembe. S aktívan tanulok, fejlesztem magam, dolgozom, hogy elérjem azt, aminek befogadására képessé akarok válni.
Van egy pár ilyen dolog a vágyaim között…mélyen bízom benne, hogy ha itt az ideje megérkezik 🙂
Hát ez jutott eszembe a várakozásról….
Fülire évekig vártam hihetetlen mély, belső bizonyossággal egy olyan pár mellett, aki utálta a macskákat. Majd öt évvel később megszületett Ő, akit pont Nekem küldött az Isten, azóta többször bizonyította. S éppen ez a párom hozta el nekem, s általa szerette meg a nyavalyás puhatalpúakat 😀
Kommentek