…a gyilkos düh…

Ma sokat beszélgettem a nagyobbik keresztlányommal. Mondta, hogy elolvasta a kalandozásaimat, és milyen érdekeseket írok. Ennek fényében sok minden szóba került. Többek között, hogy mi van, ha azzal szembesülünk, hogy valamelyik előző életünkben gyilkosok voltunk például. Mondtam neki, hogy ne lepődjön meg azon amit mondok, de bármelyikünk, bármikor képes lenne gyilkolni, ha az elméje éppen elborul, nem kell ahhoz előre megfontolt szándék.

Jómagam vegetáriánus vagyok lassan kilenc éve. Lelki megfontolásból, el sem tudnám képzelni, hogy valakinek tudatosan okozzak fájdalmat. Persze itt az előre megfontolt, fizikai fájdalomokozásról beszélek. Mégis…szerda este olyan hírt kaptam, ami először lesokkolt, majd olyan mély, elementáris erősségű düh öntött el valaki iránt, hogy azt mondtam, most legszívesebben darabonként vágnám ki a beleit egy konyhakéssel, hogy érezze azt a fájdalmat, amit most én érzek. Az első, legelső pillanattól fogva szerettem, szeretem őt, amióta csak megláttam. De annak, hogy tovább tartottam magam (tehát valójában magamról beszélek) vele benne egy helyzetben mint kellett volna, lehet, hogy olyan következményei lesznek, amit nem kevés idő lesz feldolgozni. A düh után következett a sírás, zokogás, reménytelenség érzése. Majd szépen lassan felismerni saját felelősségemet, és feldolgozni a dühömet. Bár csütörtök reggel kaptam meg a kegyelemdöfést,  mégis, a dühöm addigra már elszállt. 

De a lényeg…ha én, aki minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy minél erőszakmentesebben éljek, ilyen érzelmekre vagyok képes, akkor mondhatom-e azt, hogy szelíd vagyok, és nincs bennem agresszió, erőszak, és képtelen lennék ártani? Ezt kérdeztem a keresztlányomtól. Érdekes felismeréseket hozhat az élet…Nekem például most azt, hogy érdemes volt ezt a hírt megkapni, bármekkora fájdalommal járt is. Hihetetlen döbbenet volt bennem egy olyan érzést átélni, amit eddig hírből sem ismertem…