Persze, hogy hallom, hogyne hallanám? De szerinted, akkor ki? Ki döntötte el, hogy hogyan fog élni? Ki választotta magának ezt az iskolát, munkát, férjet, feleséget? Jobbat kérdezek! Ki választotta magának a Te éltedben ezt a létidőt? Ezeket a szülőket, körülményeket, helyeket és helyzeteket?
Jó, mondjuk azt, hogy Te nem hiszel ebben. A szüleid nagy befolyással voltak, megmondták melyik iskolába menj, kivel barátkozz, hová menj dolgozni. De pisztolyt fogtak a fejedhez, hogy azt tedd? Hogy abba az emberbe szeress bele, hogy elvedd, hozzá menj, majd gyereket csináljatok? Hogy felvedd a sokmilliós hitelt, hogy fontosabb legyen egy szar mobiltelefon, vagy a munkatársak, mint a családod? Szerintem a szülők sok esetben nem is látják rosszul, hogy mi lenne nekünk jó, és még figyelmeztetnek is, csak nem halljuk, nem akarjuk meghallani! Persze nem minden esetben, de nagyon sokszor. Hiszen ők már megtapasztalták, megjárták, pórul is jártak, mégsem hiszünk nekik. Mert mi okosabbak vagyunk. Jó esetben igen. Ha felismerjük az analógiák ismétlését, és azt, hogy hogyan tegyünk ellene, de csak akkor. Különben…pfff….
Szóval még egyszer megkérdezem: “Ki döntötte el, hogy hogyan fog élni? Ki választotta magának ezt az iskolát, munkát, férjet, feleséget? Jobbat kérdezek! Ki választotta magának a Te éltedben ezt a létidőt? Ezeket a szülőket, körülményeket, helyeket és helyzeteket? “
Ki engedte meg, hogy befolyásolják, hogy aztán mutogathasson másokra? Mert nem csinálunk mást. Állandóan másokat hibáztatunk az elcseszett, elrontott és kisiklott életünkért. Bárki felelős lehet, csak mi nem, mert Mi Nem Vagyunk Hibásak! Tetszik érteni? Nem vagyunk hibásak a devizahitel miatt, az alkoholista agresszív férj, vagy a lusta trehány asszony miatt, nem tehetünk róla, hogy kirúgtak a munkából, mert egy szemétláda a főnökünk, és még a gyerekeink is olyan hülyék, hogy nem értik, hogy nekünk milyen szar az életünk!
Vegyük már tudomásul, hogy mi döntöttünk az életünkben! Az is egy döntés, ha kiadjuk a kezünkből, és mások döntenek helyettünk! Vegyük már észre, hogy mást sem csinálunk, mint próbáljuk lerázni magunkról a felelősséget egyéni és kollektív szinten egyaránt! Hogy a fenébe várjuk el, hogy az ország összefogjon és előre tartson, ha a saját egyéni kis mikrokörnyezetünkben sem vagyunk képesek felvállalni, hogy Igenis Mi Vagyunk a Felelősek!
Még egyszer leírom: Mi Vagyunk Felelősek a: Gondolatainkért, Érzéseinkért, Szavainkért, Tetteinkért és Mindezekből kifolyólag a Körülöttünk Zajló Dolgokért!
Olyan könnyű másokat hibáztatni:
- azért vagyok trehány, mert a férjem egy alkoholista disznó. Nem érdemli meg a törődést!
- azért vagyok depressziós, mert engem senki sem szeret!
- azért vagyok undok, mert mindenki más is az, én miért legyek jobb?
- azért iszok, mert az asszony egy nagy büdös lószart sem csinál otthon. Már hazamenni sincs kedvem!
- azért vagyok ideges, mert a gyerekeim állandón hazudnak és nem tudom mi van velük.
- azért vagyok..
- azért csinálom…
- azért nem teszem…
- azért
- azért
- azért
- azért
- AZÉRT!
Azért csináljuk, mert Ki Akarunk Bújni a Felelősség Alól! Mert könnyebb másokat okolni, mint belátni, hogy valamit elcsesztünk, valamiben butaságot csináltunk, valakivel nem voltunk őszinték (legtöbbször magunkkal), valahol, valamikor így döntöttünk. Pedig ha idáig eljutunk, akkor már lényegesen könnyebb felismerni, hogy Mindig Van Más Választásunk! Mindig Dönthetünk Máshogyan! Mindig, az utolsó percig Újrakezdhetjük!
Ne mások életével foglalkozzunk, hanem a magunkéval!
Ha Mindenki annyit seperne a saját háza körül, mint amennyire tudja, hogy kinek, hogyan, mikor, kivel, mit kellett volna csinálnia, és az hogyan lett volna jó, akkor egy kicseszettül tiszta országban élnénk fizikai és mentális szinten egyaránt! Ez éppen úgy szól nekem is, mint bárki másnak! Semmivel sem vagyok különb, maximum annyival, hogy már készítem a seprűt. Hogy észrevettem, ráláttam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megtanuljak tisztán sepregetni. De ehhez baromi sokat gyakorlok ám, minden nap. És még így is van miért szégyellnem magam alkalom adtán. De jó pap holtig tanul, a rossz meg még azután is….
hüm…hüm…;) 🙂
Természetesen, egyet értek veled abban, hogy a végsőkig nem lehet húzni a dolgot és azt mondom inkább válni kell, ha már olyan a helyzet. De az elmérgesedésig nem akartam elmenni. Az azért kérdés, hogy kiadja föl hamarabb. A férfiak menekülnek el hamarabb, vagy a nők tartanak ki. Két felelősségtudatos embernél ha be is következik akkor az legyen bármilyen “jó” család a gyereket mindenképpen megviseli. Egyébként a másik hibáztatása, igen nagy önbecsapás. Adott esetben mindenki tudja, hogy ki a felelős bármiért is, csak maga az egyén csapja be saját magát, holott neki is jobb lenne szembenézi dolgaival.
Köszönöm! 🙂 Persze, sosem mondom, hogy a közvetett felelősség nem felelősség mert bizony kölcsönösség mindig van. De azt is mi választottuk, akkor nem ér arra hivatkozni, hogy azért, mert…És mindig van más választás. Sokszor azt hisszük, hogy nincs, de ez nem igaz. Annyiszor hallottam már olyat például, hogy azért nem válok el, mert ott a gyerek. Ez hazugság. Szó szerint. Rengeteg emberen keresztüli tapasztalatom mutatja, hogy a gyerek már szívesebben venné,ha apa és anya külön élnének, csak nem ebben a rideg, közönyös, vagy éppen veszekedéssel teli légkörben. Persze ezt ő nem mindig tudja szóban megfogalmazni, de visszatérő testi tünetei beszédesebbek mint a szája.És ez csak egy nagyon egyszerű példa…
Nagyon jó tréning előadás! Sok mindenben helytálló és bizony én gyakran mondom, hogy az én hibám, felelősségem, döntésem. Lehet, hogy mentegetőzésnek tűnik de azért vannak az embert,-főleg ha családos- befolyásoló körülmények is. Mert tudom, hogy nekem mi lenne jó, de a család nem fogadja el. Ezért bizony alkalmazkodni is kell, mert az egyéni érdekem nem bonthat föl egy családot. Viszont ha a szülök mutatta példát vesszük, lehet hogy pont azért, vagy annak ellenére döntünk másként. Azt, hogy jól döntöttünk e, úgyis csak később derül ki. Korrigálni mindig lehet.