Vélemény…

Volt egy időszak (jó hosszú), amikor iszonyú fontos volt a véleményem. Nekem. Nagyon fontosnak tartottam, hogy mindig elmondhassam, megtaláltam a módját akkor is, ha nem kérdezték. Azt mondják, a vélemény olyan, mint a segg…mindenkinek van. Bizonyára így van, hiszen mióta csak kialakult (már akinél kialakult) a gondolkodás képessége, azóta van véleménye mindenkinek mindenről, amivel kapcsolatba kerül. Rendben is van ez így. Ám már jó ideje változást érzek magamon ebben is. Évekkel ezelőtt indult el egy lassú folyamat, melyben egyre fontosabb lettem önmagam számára. Ahogyan ez erősödött, úgy kezdett el változni bizonyos dolgokhoz való hozzáállásom.

Ilyen volt a vélemény is. Eleinte ahhoz, hogy fontosnak érezzem magam, szorosan hozzátartozott az is, hogy hangoztassam, miről mit gondolok, és azt el is fogadtassam másokkal. Ahogyan nőtt önmagam iránt a szeretetem, elfogadásom és tiszteletem, úgy azt vettem észre, hogy egyre kevésbé lesz prioritása annak, hogy mások elfogadják-e a véleményem. Majd eljött az az idő is, amikor az is egyre kevésbé motivált, hogy elmondjam. A mindennapi életünk során rengeteg olyan szituáció történik, amiről természetesen megvan a véleményem, olykor nagyban el is tér a többségétől. Mégis, sokkal fontosabb lett az, hogy inkább figyeljek. Megfigyeljem, hogy a különböző külső reakciók hogyan hatnak rám, hogyan érzem magam tőlük. S inkább azok elemzésével foglalkozom.

Persze, az, hogy itt leírom, már a véleményem kommunikálása mások felé. De aki elolvassa, annak egészségére váljék, aki nem, annak szintén. Ezen bárki nyugodtan továbbgörgethet. Ha valakinek segítséget hoznak a gondolataim, annak nagyon örülök, de eszemben sincs már másokat leterhelni önmagam direkt megosztásával. Azt tapasztalom, hogy egy csendes megnyugvás lett belül. Nem visszahúzódás a csigaházba, inkább  egy befelé és kifelé figyelés egyszerre. Sokat olvasok és figyelek. Az interneten és a való életben is. Észlelem a mindennapi történéseket, és leszűröm, majd beépítem a tapasztalatokat. Így sokkal nyugodtabban és határozottabban, valamint célirányosabban szólok hozzá valamihez, ha megteszem. Legalábbis én így érzem. És ez megnyugtatólag hat rám, nem leszek feszült attól, hogy más másként gondol valamit, vagy nem tetszik neki az, amit én mondok. Pedig próbára tesz az élet rendesen. De jó ez így.

Visszatekintve évekkel ezelőtti szituációkra, történetekre, látom, hogy mennyire fontos volt, hogy elismerjenek, hogy hallassam a hangom, hogy odafigyeljenek rám. Hogy milyen kevés önérékeléssel és szeretettel rendelkeztem magam felé. S jelenleg mennyire kevéssé lett prioritása annak, hogy egy dologról, szituációról mi a véleményem, illetve azt más is tudja-e. Hiszen az élet folyik, a másodpercek percekké, azok órákká és napokká válnak. Majd így lesznek hetek és hónapok, s az évek oly gyorsan telnek, hogy azt vesszük észre, hogy a valóban fontos dolgok mellett elmentünk, mert csak a véleményünkkel foglalkoztunk. Nem láttuk meg a legfontosabb, legértékesebb pillanatokat, mert a mindenáron igazamat bizonygató és véleményemet közölni akaró magatartás elszeparál. Elszeparál a szeretettől, mindenek legfontosabb forrásától. Elválaszt attól, hogy másokat meglássunk, meghallgassunk, valóban észrevegyünk. 

Hát így eljutottam évek során ide, ahol most vagyok. Nem tudom hogyan és merre tovább, egy dolgot biztosan tudok: nincsen vége. Ez a véleményem a saját történetemről…