Látszatélet…

Hetek óta érlelődik bennem ez a mondani/írnivaló, de igazán ma fogalmazódott meg bennem, amikor egy csoportban szembejött velem egy poszt a Facebookon, aminek minden egyes szavával egyetértettem. Manapság az online világban éljük az életünket. Ha nem vagyunk fenn az Instán (a jelszavamat sem tudom már…), a Facen, vagy bármelyik másik közösségi oldalon, portálon, akkor már nem is létezünk. Volt idő, amikor sokkal többet voltam online mint mostanság. Mégis azt érzem, hogy most sokkal rosszabb a helyzet.

Pár éve elkezdődött a látszatéletek kora. Hogy mit értek ezen? Igen, pontosan azt…már millióan megírták előttem, hogy persze, hogy nem teszünk fel kisírt szemű képeket egy veszekedés után, vagy a rendetlen lakásról fotókat, nehogy véletlenül megtudják, hogy mi is ÉLÜNK. Mert az életbe bizony beletartozik, hogy néha összerúgjuk a port ha nem egyezik a véleményünk, mert nem lehet mindig, mindenki nyugodt és kipihent, hogy pontosan úgy válaszoljon, ahogyan az “illendő”, ahogyan az a másiknak biztosan nem fog fájni, nem tapintja érzékeny pontját. Aztán szó szót követ és kész a vita, netalán még össze is vesznek a felek. 

Aztán úgy gondolom, hogy nem tudunk mindig, mindenhol csillogó-villogó rendet és tisztaságot tartani, ha esetleg egy, vagy két gyerkőc is van a házban, de ha még egy négylábú is, akkor tuti. 

Olyan nincs, hogy valahol sosincs valami gikszer, valami hoppá kiömlött, vagy jajj szétdobálta a gyerek…

Azt gondolom, hogy akinél mindig, minden rendben van, ott én elkezdek gyanakodni. Ahol állandóan felhőtlen a boldogság, minden nap nyaralás és a gyerek is kitűnő tanuló, aki sosem foltozza össze a ruháját, anya csodálatosan főz, mos, takarít, edzésre jár, meditál és még szépséges is, apa mosolyogva ér haza a munkából, ölbe kapja kisfiát miután megsimizte lábához dörgölődő kiskutyáját, megcsókolja gyönyörű feleségét, elmegy futni vacsora előtt a kutyával, hogy azután még játsszon a gyerekkel, s még elalvás előtt teljesítse házastársi kötelezettségét, hogy reggel kipihenten és frissen ébredjen, na ott, nem stimmel valami.

Persze ez eltúlzott és sarkított példa. De nagyon sokszor, nagyon sok hasonlót láttam már. És bizony nem véletlenül gyanakodom. 

Mégis, igyekszünk ezt mutatni magunkról, mert azt látjuk, hogy a szomszédasszony, a Tercsi meg a Klári is, a Pityu és a Laci is és a gyerek tanárnője és a férj főnöke is és így tovább….S egy idő után már nem is tudjuk, hogy kik vagyunk mi…hogy kinek az életét éljük…hogy vajon ébren is álmodunk, vagy ez itt és most a saját milliőnk.

Biztosan vannak olyan párok, házasságok (tudok ilyenekről is), ahol ha nem is teljesen, de hasonlóan van, közelít a példámhoz a mindennapi élet. De azt KONKRÉTAN tudom, hogy nem a fácsén és az instán élik az életüket. Persze tudatnak magukról néhanapján, de a látszatkapcsolatok helyett ők bizony elmennek sörözni a haverokkal, társasozni a barátokkal, vagy csak beszélgetni, filmezni egyet valamelyik család nappalijában. Félreértés ne essék, semmi baj azzal, ha valaki oszt meg magáról, családjáról információkat, képeket (én is megteszem). Sok régi ismerőssel és baráttal én is így tartom a kapcsolatot, mert messze kerültünk egymástól. Jó érzés néha mosolyogni amikor látjuk ahogyan nőnek a gyerekek, születnek az unokák, versenyt nyer valaki, vagy csak úgy él, létezik. 

Viszont nagyon sok esetben tudom, hogy a látszat mögött bajok vannak. Depresszió, verekedések, veszekedések, pánikrohamok, alkoholizmus, narkó, más függőségek. És akkor a függőségekbe beletartoznak a társfüggőség, a kapcsolatfüggőség, a szeretetéhség, az örömforrások és így tovább.  Mert sokan azt hiszik, hogy aki lájkolja a képüket, írásukat, az biztosan szereti is őket, az tuti, hogy ott lesz akkor is ha baj van, akkor is, ha szükség lesz rá. Óriási tévedés. Igen, több olyan barátom van fenn az online világban, aki bármikor ugrana, ha szükségem lenne rá. A hosszú évek alatt barátságaim szövődtek itt, de többségük ki lett hozva az offline térbe is. Lehet, hogy ritkán, de beszélünk, találkozunk. Egymás szemébe nézve mondjuk azt, hogy örülök, hogy látlak, vagy felvesszük a telefont, és mondjuk, hogy jó, hogy hallom a hangod. De ezekhez a kapcsolatokhoz nem elég online lenni és csak a szépet mutatni.

Be kell engedni a másikat az intim zónánkba, ha azt szeretnénk, hogy majd ő is ott legyen, ha szükségünk van rá bármilyen okból, vagy bennünket hívjon, ha neki van problémája. És itt a szükség nem pejoratív. Lehet, hogy nem segítségre van szükségünk, csak hiányzik a társasága. Jó lenne odabújni hozzá, megölelni, vagy csak ülni mellette. De hogyan várjuk ezt el, ha mi magunk, nem teszünk semmit? És hogyan várjuk el, hogy segítsen, hogy észrevegye, hogy baj van, ha elzárkózunk, ha látszatéletet élünk?

Mi lenne, ha végre felvállalnánk magunkat, az életünket? Itt vagyok, ennyi telik tőlem…este, fáradtan, zsíros hajjal és kupiban…

De nem ez a lényeg…kezdjük már el a saját életünket élni! Mikor, ha nem most? Mikooooor? És kezdjünk már el őszinték lenni ÖNMAGUNKHOZ főleg! Sosem lesz jobb, ha nem tesszük meg!