Vannak dolgok…

Vannak dolgok, amik mindig reménnyel töltik el az embert. Lehetnek kisebbek, nagyobbak, de mindig előkerülnek. És olyankor igazán megmelengetik az ember szívét. Van olyan, amikor a legoptimistább ember is nehezen mosolyog, nehezen látja meg a jót, azt hogy hogyan tud másként cselekedni, mi más is lehetséges még?

Ilyenkor azt gondolom sok dolog segíthet. Egy ölelés, egy kedves szó, egy mosoly, átgondolni, hogy mi mindent megoldottunk már, milyen nehéz helyzetekből álltunk már fel, vagy azt, hogy másnak mennyivel nehezebb…Bár utóbbit én nem igazán kedvelem, hiszen alapvetően az vagyok, aki a segítség oldalán van, és nem a dögöljön meg a másik tehene is. Tehát az, hogy valakinek rosszabb, engem nem motivál. Maximum arra, hogy megkérdezzem, tudok-e segíteni. 

Ám vannak helyzetek, amikor bármennyire is szeretnénk, nem tudunk segíteni. Vagy azért, mert nem vagyunk kompetensek, vagy nem ismerünk olyat, aki segíteni tudna, vagy mert a segítségre szoruló egyszerűn nem kér belőlünk. De olyan is előferdül, hogy hiába van meg a tudásunk hozzá, hiába tudnánk kompetens személyhez irányítani, hiába látjuk, hogy nagy baj van. S nem elég, hogy nem kér, de még el is utasít, vagy alapvetően megpróbál rosszá tenni úgy, hogy te tudod, soha egyetlen pillanatban nem volt benned rosszindulat iránta, de még gondolatban sem fordult meg benned az ártás szándéka, sőt…

Általában ezek a személyek, akik nem kérnek belőlünk barátaink, rokonaink, szeretteink. Mert ők “ismernek” bennünket, látják olyan oldalunkat is, amit idegenek nem. Fel sem merül bennük, hogy előfeltételekkel és ítéletekkel élnek évek, évtizedek óta irányunkban, és akár pont mi rángathatnánk ki őket a szarból. De igazából ez nem is fontos. Inkább az ami ebben a helyzetben a feladat, hogy mi ezt hogyan érzékeljük, hogyan reagálunk rá, mit teszünk.

Mostanában sok hasonló sztorival találkozom ismerősi és saját körökben is. Nem győzök elég hálás lenni, hogy a One Brain, a Yoga és az Access Conscionusness eszközöket adott nekem ezen helyzetek kezeléséhez. Ahhoz, hogy el tudjam fogadni, ha valaki nem azon a véleményen van, amin én. Hogy meghagyjam az érdekes nézőpontját, és ne akarjam meggyőzni őt az enyémről. Hogy már nem fakadok sírva, ha ítélkezni kezd felettem információhiány miatt, vagy, mert úgy gondolja, eléggé ismer ahhoz, hogy igaza legyen. A legjobb az egészben, hogy ez a felfogás és hozzáállás a dolgokhoz nem elszeparált tőlük, hanem sokkal erősebbé tette a szeretetem irántuk, viszont már nem választom a jelenlétüket ahhoz, hogy ezt érezhessem. Nem fontos, hogy ők is “tudjanak” róla. Tudom messziről is szeretni őket. Ez viszont gyógyító mindkét fél számára, ha azt választja. Bennem elmúlt a keserűség és düh, a  megfelelni akarás mindenáron, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha “jól viselkedem”, azaz az ő elvárásaiknak megfelelően. Tudok nemet mondani nehézség nélkül. Nekik pedig azért jó, mert megkímélem őket a vitatkozástól, a haragtól, a bizonyításkényszertől. 

Nem utolsó sorban sokkal könnyedebben észreveszem az élet szép dolgait: egy mosolyt, egy ölelést, egy apró ajándékot, ami kifejezi, hogy jó velem…<3