Volt nekem egy bérmakeresztanyám, akit nagyon, de nagyon szerettem. Sajnos már réges-régen más dimenzióban él. Marika néni, amióta az eszemet tudom, a szomszédasszonyunk volt, és mindig szeretett engem…mit szeretett…imádott, ahogyan saját unokáit, akik minden szünetben eljöttek hozzá Egerből pár napra, és én is jóban voltam velük.
Mindig gondolt rám, akármit sütött, az első szelet az enyém volt. Az első szem eper, amely a kertjében termett, az én számban kötött ki, ahogyan az első kanál lekvár is, amely abból készült. <3 Vele jártam templomba minden vasárnap, vagy csütörtök este, sokszor vigyázott rám, ha anyuék nem értek rá, segítettem neki udvart, kertet rendben tartani, stb. Udvaraink között csak egy kerítés volt, így ha akartunk valamit, csak odaálltunk a kerítés mellé, és átkiabáltunk. Olyan sokszor állt ott, kezében a gyönyörű kistányérral, amiből hármat én örököltem, és sajnos a legszebb, a csillagos pár héttel ezelőtt eltört 🙁
Szóval Marika nénivel nagyon sokat beszélgettem, rengeteget mesélt Sanyi bácsiról- aki akkor már régen nem élt- és az ő szerelmükről.
Sokszor mesélte, hogy egyszer, amikor kinn voltak a határban dolgozni, végtelenül elfáradt…
” És tudod, Kisbogaram, az én Sándorom talicskán tolt haza a határból, hogy ne kelljen gyalogoljak. Olyan jó ember, igazi férfi volt az én Sándorom. Mindig azt nézte, hogy nekem könnyebb legyen. És tanuld meg Bogárkám, hogy akkor szeretsz igazán egy férfit, ha még a lába ujját is megcsókolod!”
Olyan sokszor jut eszembe, amiket mondott az évek folyamán…hiába…megéri beszélgetni mindig a nálunk öregebbekkel. Mindig van olyan meglátásuk, amit mi korunknál fogva még nem éltünk át, nem értjük, ennél fogva nem értékeljük. Pedig gyakran igazuk van ám. Ahogyan az évek során rájöttem, hogy bizony ebben a mondatban is volt igazság, nem is kevés….
Sokszor hiányzik nekem az én drága Bérmakeresztanyám <3
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: