A húsodat tépi szét és felőrli elmédet ha nem vigyázol…olyan apró, csalafintán pici mozdulatokkal dolgozik, hogy ha figyelmed csak pillanatra lankad, máris beljebb araszol…beleégeti a billogot lelked legrejtettebb zugába is, s onnan újra csak kiégetni lehet. Jeleket mar bőrödbe, szerveidbe, gondolataidba és érzelmeidbe.
Fááájdalommmm….szinte jajgat a szó ahogy kimondom, s vele jajgat lelkem is, ahogyan testemben megnyilvánul. Mert van az sérülés, melyet nem fizikai szinten kapsz, mégis ott testesül meg. Amikor számodra kedves, szeretett lelkek sérülnek, ütődnek, s talán mennek el, hagynak itt téged ebben a világban, távoznak messzire tőled. Vagy amikor tested-lelked odaadván valakinek az nem becsül meg tégedet. Pedig te olyan szeretettel, oly szívesen adtad magad…Hát hogy lehet az, hogy ő ezt nem veszi észre? Nem látja törekvésedet…
S van Fájdalom, melyet te adsz… mellyel te töröd össze a másik talán legutolsó mentsvárának utolsó tégláját. Szeded darabjaira számodra megszavazott bizalmát. Hagyod ott őt taknyában fetrengve az országút kövén. Kirántod alóla az egyetlen földdarabot, melyet még biztosnak érezhet talán. Hát hogyan lehet ez? Mégis hogy teheted? Nem látod törekvéseit?
S van a fájdalom, mely nem gyengít, hanem erősít. Mert megélted, átélted, feldolgoztad, s már integráltad a belőle származott tapasztalatok esszenciáját. Mely abban segít, hogy a többit mely még lelkedet rágja minél hamarabb kiégesd, kiseperd magadból. Hogy a legeldugottabb sarkokat is kilomtalaníthasd, ha arról van szó. Ahogyan szépen, lassan tisztulsz és egyre jobban csillogsz, a fájdalomszikrák és letapadt sebek, hegek varranként távoznak, úgy csökken és csillapszik a feszítő, sajgó, elmét ködösítő, gondolkodást elhomályosító érzés. Mintha csak egy radír lenne kezedben, úgy tünteted el a sérelmeket életed egy-egy helyszínéről. Szépen lassan újjászületsz.
Megszületik egy új identitás, mellyel azonosíthatod magad…
S kezdődik az egész elölről……..Vajon hol vannak a határaink?
Kommentek